Magyar Ispita

Szimbolikus lépés volt Horváth Ágnes nagy ötlete a kórházi ágyak mellé kötelezően beszerelendő széfekről. Remekül szimbolizálja a mára már kimúlt párt egészségpolitikáját: valós, de nem lényegi problémákat kiragadva, azokra inadekvát megoldást adni, s farvizen állami pénzt magánzsebbe dönteni.

S bár a kórházi lopások (ezalatt persze csak a betegektől és dolgozóktól személyes értékeik eltulajdonítását értve) az egészségügy rendszerének marginális hibáját képezik, a probléma valós, roppant zavaró, és az elégetettségi mutatókat jelentősen csökkenti. (Durva statisztikai adat szerint kb. ezer kórházi lopás történik Magyarországon évente, a kár minimum 100 milló/év.)

A bejegyzés apropóját egy friss káreset adja: egy beteg pénztárcája és telefonja szőrén-szálán eltűnt a kétágyas kórteremből ma reggel, míg a szobatárs még bőven aludt a szomszéd ágyban. Mindennapos esemény, sajnos. — Ja, a helyszín német nagyvárosi egyetemi klinika. (Igen, az már Nyugat...) A rendőrség a magyar yardot is alulmúlva 70 másodperc alatt vette fel a jegyzőkönyvet, s ezalatt azt is közölték, hogy  az eset mindennapos, és ne reménykedjen a tisztelt beteg az értékei megkerülésében. 
 

A Nemzeti Együttműködés Programja 5 fő jelszavának (munka, otthon, család, egészség, rend) egyike az egészség. A 87 oldalból 9 az egészségüggyel foglalkozik. Eljött hát az egészségügy kánaánja? — Nos, ha csak ezt a programot nézzük, nem. De esély még van...

A 3. (az eü-ről szóló) pont rögtön egy politikai lózunggyűjteménnyel kezdődik. Mert populista jelszó a "maradékelv" számonkérése, hiszen bizony az egészségügyre hiába akarnánk költeni, ha nem termeljük meg az árát. A "1990 óta tartó átalakítás" is csak mentelmi joggal született politikus száját hagyhatja el arcpír nélkül. Bizony a dolgozók áldozatvállalása sokat hozzátesz az ágazat talponmaradásához, de a hitelezők fő támasztékként való említése tájékozatlanságra vall. A jelenség létezik, de az eladósodottság és a finanszírozás két külön kérdés. Ugyanis a működési költéségeket még mindig a befizetett járulékok fedezik, s csak pár százaléknyi lyukat (oké, ez sem kis összeg) tömtek be hitelből. A megelőző kormányok pénzkivonása igaz, és valóban a bajok egyik oka. (A másik a pazarló, jól körülírt célok nélkül működő rendszer. A kettő együtt adja ki a szürreális, egyszerre forráshiányos és pazarló struktúrát.)

A létező szocializmusban a munkásé volt a gyár, a patika. Na persze nem azé, aki benne dolgozott... (Erről majd még lesz poszt.) Megyénként egy ún. gyógyszertári központ fogta össze, irányította és látta el gyógyszerrel a gyógyszertárakat. A patikaprivatizáció (a létező többpártrendszer egyik véletlenül elsőre jól sikerült lépése) után ez a szép kommunista egység megbomlott, maradtak a központok az elavult, de azért még használható nagykereskedelmi infrastruktúrájukkal a megyék nyakán. Nyilván minden megyei önkormányzat meg akart szabadulni a kolonctól, így miután valami jól csengő fantázianevet kaptak, és Rt-vé alakultak, eladósorba kerültek. A volt egyedüli nagykereskedő, a Gyógyáruértékesítő Nemzeti Vállalat (Hungaropharma) és a volt monopol export-import vállalat (Medimpex) jó érzékkel beszállt a nagykereskedők versenyébe.

Bár az igazi érdem a tudósoké, akik rátalálnak egy-egy gyógyszerként használható vegyületre, és alaposan kivizsgálva tulajdonságait, ipari mennyiségben előállítható gyógyszerré fejlesztik azt - ám mindez mit sem érne, ha a gyárakból nem jutna el a beteghez az orvosság. (Na, most, hogy ilyen szépen kifényeztük a logisztikát, akár bele is csaphatunk a lecsóba..)

A gyógyszer viszonylag stabil forgalmu áru: aki krónikus (hosszan tartó) betegségben szenved, az bizony nem Adam Smith-i piaci döntéseket fog hozni, hanem szorgalamasan fogja enni az előírt gyógyszereit, egészen addig, amíg még száraz kenyérre futja a jövedelme maradékaiból. (Nyilván a jövedelme nagyobb része megy el gyógyszerre - sajnos.) Másik fő tulajdonsága, mely a mindennapi áruktól megkülönböztetei az, hogy valójában nem a fogyasztó választ, hanem orvosa. Nyilván, hiszen a betegnek marginális információi vannak mind betegségéről, mind a gyógyszerekről, így neki is érdeke a döntést szaktanácsadójára bízni. (Oké, a zinteneten mindent meg lehet tudni, és hála Istennek egyre több a tájékozott páciens.) Harmadrészt a gyógyszerek mérgek, melyeket emberek elfogyasztanak, így csomó biztonsági kérdés is felmerül előállításukkal és logisztikájukkal kapcsolatban.

Bár ennek a blognak nem célja a direkt pártpolitika, a kormányalakítás elég fajsúlyos ügy a magyar egészségügy szempontjából ahhoz, hogy foglalkozzunk vele. Ma Orbán Viktor leendő miniszterelnök bemutatta Réthelyi professzort, mint a kormány leendő nemzeti erőforrás csúcsminiszterét. Mivel eddig nem tévedtek (és bizony eléggé közel vannak a tűzhöz), bátran kiindulhatunk a Heti Válasz cikkéből, s elemezhetjük a leendő tárcát.

A miniszter már teljesen biztosan Réthelyi Miklós - rá még visszatérünk. (Politikai) államtitkára Halász János, ő a a párt debreceni kultúrpolitikusa - feladata adott hát. Közigazgatási államtitkár Jávor András - róla is lesz még szó. Az eddigi kormányszerkezetben önálló miniszter lehetett volna, az új koncepicó szerint szakterületéért felelős államtitkár lehet majd: Szócska Miklós (egészségügy), Soltész Miklós (szociális terület), Hoffmann Rózsa (oktatás), Szőcs Géza (kultúra). 

   Mi is az "ispita"? Talán többen értik, ha "ispotály"-t írok. Már az öregebbje sem használta ezt a szót, hiszen kiszorította a nyelvújításkori "kórház", de azért a "hospital", "Spital", és egyéb európai szavakkal való rokonság feltűnik. Persze annak, aki olvasott Harry Pottert, nem kell ilyen hosszan magyarázni – bár ez nem varázs-, csak mugli kórházat, ápoldát jelent.  
   S miért "magyar"? Mert pár utcányira volt egy német ispita is. Kétnyelvű város - két ispotály.